„…
szóval, BL a nevelőapám volt. Ami a mostohatesóm illeti, fiú volt, és minden
hétvégén jött hozzánk „láthatásra” (hülye szó 2.). Közben elköltöztünk. Két
háztömbbel arrébb. Lett egy nagyobb szobám, még így is nagyon kicsi, de
legalább csak az enyém. Macskám is. Marcipán. Ez volt a rövidített neve: lány
volt és sziámi csokoládé jegyű cica.
A
mostohatestvérem megtanított rendet tenni a játékaim között, amikor nálunk
volt, az összes számítógépes játékot megszerezte, számítógépeztünk
éjjel-nappal.
Megölt száz
orkot a Warcraftban, azután én is követtem.
Olvasta a
vámpírkönyveket, én is elkezdtem rajongani értük. A Darren Shan könyvekre anya
azt mondta, hogy nem nekem valók, de azért mindet megvette, s együtt álltunk
egy fél éjszaka sorban a Plazában, hogy legyen egy dedikált példányom is. Erre
nagyon büszke voltam. Később ugyanezt az éjszakai sorban állást eljátszottuk
akkor is, amikor a Harry Potter könyvekhez az elsők között juthattunk hozzá. Anya
néha aggódott, mert kicsi voltam még szerinte ahhoz, hogy éjszakázzunk, meg
ahhoz is, hogy ne aludjak, s félt is, hogy egyszer megállítja az autónkat egy
rendőr, s baj lesz abból, hogy nem az álmok álmát alszom. De azért mindent
megtett azért, hogy pótolja az apukám hiányát, amire BL a nevelőapám nem volt
képes, de nagyon sokat tanultam tőle.
Anyáéknak volt
színházbérletük, engem soha nem lehetett becsalogatni a színházba sehogy sem.
Nem mentem velük, mert féltem. Féltem a bábszínháztól is. Egyszer ott kellett
hagyni a Fehérlófia mesejátékot, mert annyira megrémültem a jelmezektől. Ezután
legközelebb nyolcadik osztályban mentem színházba, úgy rémlik, akkor tetszett,
amit láttam.
Egyébként semmi
különös. Pontosabban, igen. BL nem csak színház, de filmrajongó is volt.
Mindent tudott minden filmről, amit valaha is látott: a színészek játékáról, a
kameraállásokról, a forgatókönyvről, a filmek zenéjéről, az összhatás miben
létéről, a rejtett síkokról és mindenről. Simán taníthatott volna az SZFE-n!
Amúgy Woody Allen volt a kedvence, s minden filmet, amelyben Koltai Róbert volt
a főszereplő, többször is megnéztünk. Mindig talált bennük valami újat, amit addig
nem. A 6:3 avagy, Játszd újra
Tutti volt az egyik kedvence. És megvettük az összes filmes újságot, meg
az összes színházról szólókat is.
BL néha elsírta
magát egy-egy film szépségén. A Gladiátor búzasimogatásain mindig.
Utólag, úgy
hiszem, anya mellett ő volt az, aki elindított azon az úton, ami a későbbi
pályám meghatározta. Anya meg tanított. Engem is, mert nem akarta, hogy egyedül
buszozzak. Így aztán a drámatanárom lett. És a beszéd-, a vers-és prózamondás
és a kreatív drámajáték tanárom is. Azonnal három csoportba jártam, mert
ennyinek volt a művésztanára. Mikor meg már nem volt elég a régebben szerzett
bizonyítványa, akkor beiratkozott tánc-és drámapedagógusnak. Ha egy érdekesebb
órája volt, engem is magával vitt. Igaz, ekkor már én akartam menni. Sok
élményem van ezekből az évekből. Kedves emlékek, jó alapok.
Anya azt
szerette volna, ha festő leszek vagy animációs filmes. Később, mikor már az
egyetemre jártam, egyszer azt mondta, ha most kellene valamerre terelnie, akkor
karmester szeretné, hogy legyek, mert az a legszebb foglalkozás. Felnőttek! Semmi sem jó nekik!
Különben BL a
konyhában is jeleskedett. Kitalált ételeket, amiket soha nem ettünk meg, jól
elrejtettük a maradékot valahova, amíg ki nem tudtuk úgy dobni a szemetesbe,
hogy ne legyen otthon. És minden egyes napon tízórait csomagolt anyának és
nekem is. Hazafelé jövet azzal etettük a kutyákat, s jót nevettünk ezen
anyával. Én, mióta megtudtam, hogy az állatokat megölik az élelmiszerért,
vegetáriánus voltam. Anya meg büféző típus. Felsős koromban már egyáltalán nem
étkeztünk a menzán, ha szerencsém volt, iskola után anya főzött otthon, ha nem,
maradt BL konyhája.
Anya amúgy
minden egyes gyermeknapon kitalált valami szuper programot, de sem én, sem a
mostoha tesóm nem rajongtunk a tömegért. Ezért aztán a Plázába jártunk a
játékterembe, de előtte csak azért is megmosdottunk a szökőkutakban, mert az
tilos volt. És anya is. BL erről nem tudott, mert nem szeretette a
gyereknapokat, s amúgy is a nagymamámmal volt elfoglalva. Nagymamám már ekkor
beteg volt. Én a verekedős, gyilkolós
játékokban voltam verhetetlen annyira, hogy egész tömeg nagyfiú állt már
mögöttem, mert nem értették, ez, hogy lehet… A mostohatesóm az autósban volt
verhetetlen. Ő sem szeretett „nagymama néninél” lenni, pedig neki nagymamája
volt BL édesanyja. Szerencsére, csak a vasárnapi ebédeket töltöttük ott.
Ja, igen… Meghalt a nagymamám…
Nagyon sírtam… Nagyon-nagyon szerettem a nagymamámat.
Snitt.”
*
„Az ócskapiac.
Lassan
átalakultak a hétvégék. Szombat, vasárnap reggel hat óra: zsibogó. Árulni,
cserélni, alkudni, venni, menni, apró dobozok, lomok, kincsek, antikváriumok,
aukciók... A zsibi hétvégén büdös élet: rossz szagú emberek és nincstelen
sorsok.
félkarú
órajavító a második sorban, kolbász szag, „brekeke, de aranyos ez a kutya,
brekeke…”Továbbá az én „drága kicsi angyalomos árusok”, ócskaságok, pribékek…
Köztük én és a mostohatestvérem. Próbálunk olcsón vámpír könyveket előkotorni a
szemétből… Néha porcelán vacakok, amiket akkor semmibe sem néztem, büdös, régi
könyvek, amik hülye (hülye szó 3.) nyelven vannak írva, és nem értettem.
Azután jöttek az
aukciók, beadogattuk a hülye (hülye szó 4.) nyelvű könyveket, porcelánokat,
festményeket, azután újabbakat, vettünk helyettük mást, eladtuk legközelebb azt
is. Otthon egyre több könyv és lom lett. „Nézd hátul a példányszámot, a lap
minőségét, a borítót, az évet, a kiadót stb.. „Figyeld a Herendit, a Zsolnayit,
Hollóházit ne, az semmit sem ér, hacsak nem a…” „Bélyegből ne vedd meg azokat
soha, mert…” Bútorból azt nem szabad, mert… Az a csillár jó lesz, de az a
festmény hamis, mert…” Profikká váltunk. Nevünk lett a „szakmában”, keresték a
tárgyainkat, s pénzünk is mindig volt elég. Jöttek és mentek a tárgyak,
csakúgy, mint a hónapok…”
*
„… amikor
középiskolás lettem, BL már nem volt annyira szervesen az életünkben… Sokat
segített, de anyáék már nem éltek együtt. Azt kértem ballagási ajándéknak, hogy
csak mi ketten éljünk anyával, s meg is kaptam. BL csak kocsival vitte anyát
orvosokhoz vagy ide-oda. Segített és elvitte a cuccait.
Ami a kocsikat
illeti BL és anya először egy Trabantot, azután Lada Samarát, majd egy PEUGEOT-t
vettek. És vásároltak „egy alig házat,
alig vidéken”, ez azt jelenti, hogy anya pénzén vették. Miután BL látszólag már
nem volt velünk, anya megcsinálta a jogosítványát. Suzuki Swift, „a mi autónk”,
pedig sokkal jobban fó-bi-ás volt már és negyvennégy éves, de rájött, hogy
másként a tíz méterre lévő boltig sem képes eljutni.
A gimnázium reggeltől
estig elfoglalt. Anya közben kórházba került. Tüdőgyulladás. Mellhártyagyulladás.
Ornitózis. Anyáról lemondtak az orvosok. BL visszaköltözött addig, hogy
vigyázzon rám az alatt a pár hét alatt, az alatt a pár hónap alatt. Jól
megvoltam vele, ő soha nem esett nekem, hogy miért nem vagyok soha otthon.
Kezdtem megszeretni, békésen megvoltunk akkor.
Anya hazajött.
Új év.
Aztán még egy
új. Anya ebben az évben is kórházba került. Dettó. Újabb kórház és kórház és
kórház.
Anya két napja
fekszik otthon, nem nagyon kel fel, nem akar semmit. Próbálom felkelteni, nem
ismer meg, félrebeszél, megijedek, hívom a mentőket. A mentős nagyon paraszt a
telefonban:
„Mi baja?
Mikortól? Mit? Hogy? Merre? Meddig?”
Én már sírva
válaszolok, de még mindig azt kérdezi: mi a tünete? Mondom, hogy fekszik, nem
csinál semmit, félrebeszél.
„De mégis mit
csinál?”
Mondom, semmit,
jöjjenek Ki!
„De…”
Anya megint
kórházban több hétig. BL-t már nem akarom felhívni, az osztálytársaimnál
alszom, és beteglátogatok.
Ezután anya nem
tudott egyedül lenni este. A sötétség rátelepedett, és félt. Mindig haza kellett
mennem sötétedés előtt, vagy, ha nem aludtam otthon, mert mondjuk,
osztálykirándulás volt, ott aludt nálunk a fogadott lánya, mert sürgősen
beszerzett egyet. Később nekem is a fogadott tesóm volt már. Jó volt, hogy van.
Tőlem kilenc hónappal volt csak fiatalabb.
Később aztán
évekig velünk is élt, de mára elillant.”
*
„Érettségi,
felvételi, főváros. Adieu otthon. Félév kollégium.
Snitt.
Rokonok a
semmiből. Sorry, gazdag rokonok a semmiből…
Megjegyzés: nehéz megszokni az életüket.
Az életüket, melybe minden héten én is belefolyok. Belefolyok, mert egybeesik.
Ők folynak az én életembe, felforgatják, mert amúgy is felfordult lassan; nem
tudom, hol van a fél pár zoknim.
Anya otthon
egyedül. Az első hónap borzalmas volt a számára, nagyon sírt, amikor elmentem,
nem akart elengedni. Először ott élt a fogadott tesóm is, de ekkor már
negyedikes volt, végzős, komoly fiúja volt, sokszor hajnalban kerültek elő, így
ez sem volt megoldás.
Közben a
munkahelye is becsődölt: a folytonos betegségek, az állandó elbocsátások, az
iskolai feszültségek nagyon megviselték. Nyúzott volt és kimerült… Azt mondtam
neki egyszer, ne menjen vissza tanítani. Nem ment vissza… Táppénz, szabadság,
felmondás, táppénz, szerződés, kórház játéka következett több mint egy évig,
amikor is otthon volt egyedül.
Snitt.”
„és be lehet
zárni”
Budapest, 2010.
február