Főoldal Skiccek Írásaim Installáció Galéria M ZS

2018. január 10., szerda

M. Fehérvári Judit: Nagyapám még...




Megjelent a Partium téli számában

In memoriam Mocsár Zsófi díszlet-, jelmez-és fénytervező


Nagyapám még nem tudta,
mi a villanyrendőr.
Csudálkozva rázta a fejét,
míg bajszát is megpödörte,
kalapját a szél messze vitte
ha a városban járt.
Persze, az ő kezében
folytonosan égett a lámpás.
Fénye a didergő lelkeket is
melegítve, mosolyra fakasztotta
a lesütött szeműek népes hadát,
mert hitének mécse égett...
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.
###

Nagyapám táskarádióval járt a szőlőbe
kapálni is: kötözni és oldani
-óidős mobil headset nélkül,
micsoda furcsa pazarlása
hangnak, szónak…-
Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben…
###

Nem tudom, mi legyen
nagyapám Sokoljával…
A lányomé volt, míg szárnyakat
nem növesztett a lelke,  s a halál
díszlettervezése huszonöt szál
gyertyával világította meg
a  mennybeli színpadot.
*

A gyertyák tudták, hol
fészkel a gyulladás.
Az agyhártya izzott azon
a június végi, hollófekete
éjjel, s nem tudták megmenteni…
Hiába volt már minden bánat,
hiába idéztem nagyapámat,
szelíd orcája a magasban fénylett,
s csak felhőkkel intett…
később azután
gyereksírásként, mint a végítélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.
###

Én pedig élem az özvegyek,
s reményvesztettek
parttalan életét.
Hajlék-talanná-telenné lettem…
Nem támaszthatom fel
aki holt, aki volt, aki
üres folt, aki Zsófi:
memento mori.
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
###

Kitépném pedig az agyam,
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,
s üvöltenék a gyász második
fázisába érve, mint egy éve,
hogy adják oda Zsófinak…
*
Ha megtenném, ismét
a pszichiátrián kötnék ki…
A tanárnő ennyit mondana:
„Nekem is van veszteségem.”
Én meg azt kérném:
adjátok ide azt, amivel
felvághatom bánatkoszorús fejem,
kihasíthatom helyéről a szívem,
s szabadon engedhetem
az összes ütőerem melegét!
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
###

Nagyapám ősz volt.
Kékszeműen szelíd.
Apám haja sárga, s,
mint az érett kalászokból
a mag, úgy pergett ki
lábuk alól az élet.
Hófehér hajam festem,
színe olyan, mint Zsófié
volt: angyalok lábain
sötétlő zoknik…
Csak a könny marad
tengerízű bárka a szemem,
s így fogok megöregedni
egyedül,0 unokák nélkül,
akik majd sohasem
tudják, milyen volt
az arcom, a rádióm,
s édesanyjuk hangja…
Szivárványnapok
jöhetnek-mehetnek,
én már nem kelek
útra, csak ha végképp
elmehetek Oda,
ahol nincsenek fosztóképzők,
nyugtatóéhes farkasnapok,
s kihull az emberek árnyéka is…
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
###

S ki volt Zsófi? Már nem tudja
senki, mert a fényképezőgépe
itt pihen egy oltár mellett,
nincs uszálya,
füstrokolyája,
csak napnyeste gyönge szárnya,
mi nem röpdös, nem kér
számon, rajta ül az én hallgatag
magányom gyöngye és átka
a világ ellen, a kóma ellen,
mi sírba tette, reményeit
maga mellé temette,
Dona nobis pacem!
Dona nobis pacem!
###


(Még-
sincsen
emlék-
eimben
alagút.)




2017. május 27., szombat

Kaptam ma néhány nagyon szívhez szóló lélekszót...























Zsófiról, ki másról.
És éppen az este arra gondoltam, hogy nem kellene már élnem, mert nincs kiért, s miért. Ma egész nap zokogtam. hamarosan június lesz Zsófi nélkül 24-étől immár örökre... Eddig legalább az emlékét ápoltam, s minden egyes napon arra ébredtem, hogy vajon, mit szeretne, mit szólna ehhez vagy ahhoz... A szobája ma is a régi: http://juditmocsar.tumblr.com/page/4
Ha csak egyetlen dolgot elmozdítok, úgy érzem, elárultam Őt.
Ráadásul, minden egyes éjjel arra ébredek, hogy hív, hogy engem hív, s én csaknem leesek a nem is olyan kis méretű francia ágyról, markolom, szorítom a képet, amiben Ő van egy keretben, amelyet a Szent László Kórház betegágya képvisel... És álmában nem kómában szeretne feküdni, hanem Floppal sétálni a Duna-parton és Krisszel gyerekeket nevelni... Meg tervezni, dolgozni...
Az éjjel Németországban jártunk, ahol 1999-ben kint éltünk egy tanyán a Perlesreut nevű falutól olyan tíz kilométerre, Lindbergben... És most mégis Londonba kívánkozott... Alagutak vettek körül bennünket, mire felébredtem... De sajnos, nem Londonéi, hanem ezé a lakásé, ahol ma is Zsófival élek, mert kicsi és védtelen...
A szomszédaim egyet-kettőt kivéve nem ismerem, noha éppen a tizenkilencedik esztendeje élünk, élek itt... Nagyjából senkivel sem beszélek... Tavaly szeptember elsején költöztem haza a volt élettársamtól, aki nem bírta elviselni a gyászom, mert szerinte nem jól gyászoltam... Mekkora antihumánum kell ehhez is... És embertelenség... Zsófi az első perctől kezdve ki nem állhatta őt, s milyen igaza volt. Sokkal empatikusabb volt tőlem, s sokkal jobban ismerte az embereket... A múltunkban hagyottakat is, mármint, akik bennünket feledtek ott, ha az érdekük már nem kívánta azt, hogy kapjanak tőlünk tárgyakat, eredményeket, jó szót, baráti gesztusokat... Milyen álságos lett ez a világ! Mennyi, de mennyi érdekhierarchia szövi át...
Feküdtem persze, pszichiátrián is, de ott három nap után közölték velem ama nagy tudorok, hogy ne beszéljek az Egyetlen Gyermekemről, s a gyászról, mert zavarom a többieket... Akkor jöttem el onnan egyetlen pillanat alatt, mikor a kognitív terápián egy hatvannyolc esztendős bácsinak kinéző, kórházfüggő férfi a családja exhumálásáról tartott élménybeszámolót, mert neki szabad volt, amit nekem nem: gyászolni... Mert soha nem tapasztalták meg, mi az a fájdalom, a mérhetetlenül semmibe való elmerülés, az élni nem akarás, de, hogyan kezdjek hozzá, hogy biztosan azonnal meghaljak, mert élni azt nem akarok... Eddig is túl sok volt az idő Zsófi nélkül... És még több a könny, a miért...
Tanultam én is külföldön, csak éppen Moszkvában az egyetemi tanulmányaim alatt kétszer fél esztendőt az első és az utolsó szemeszterben. Mégsem mondta nekünk senki sem, hogy Zsófit oltassuk be a kanadai tanulmányai alatt, mert Magyarország egyrészt nem tartozik a fertőzött országok közé, másrészt ott messze evidens, hogy mindenki védett a C-típusú, bakteriális agyhártyagyulladássál szemben. még én is, akit csak a streptococcusos tüdőgyulladás ellen oltottak be, de a vakcina védelmet nyújt a meningococcus ellen is.
Szóval, többször majdnem meghaltam már; annyiszor lebegtem élet és halál között, hogy egy idő után már egyáltalán nem számoltam, hányszor is...
Ha embert akarok látni mégis, gyereket nagyon nem... Furcsán néznek rám emiatt  azokban a boltokban, ahova járok, mert máshova nem... Néha tanítok, mint ma délelőtt is... Gyerekeket... Tinédzsereket... Talán azért tudom elviselni őket, mert csakis fiúkat... Lányokat sohasem...
Zsófi barátai nem keresnek... Az, aki megkapta tőlem a legszebb estélyi ruháját, elfelejtett, mint általában mindenki.
Néha felhívom a húgom. Néha eljönnek a sógorommal és Krisszel Pestről. Ennyi maradt a családi kötelékből.
Krisz a legutóbbi alkalommal egy pillanat alatt csaknem tóvá változtatta Zsófi szobáját, úgy sírt. Egészen a mai napig ilyet nem is láttam, mikor én zokogtam olyan keservesen, hogy foplyók szelték ketté a lakást... Krisz próbálja gyógyítani a szívét, ahogyan én is... Vagy inkább a fájdalmunkat csillapítani. Ő néha az alkoholba, én pedig naponta a pszichiátriai szerek tömegébe burkolódzom, mivel ezekre még nem vagyok absztinens. habár, valljuk őszintén be, egyikünk mája sem bírja ezt sokáig... Feladtuk mindketten... Csak, akikre ez talán még tartozna, nem szeretnék ezt észrevenni, mert minden elmúlás gyarló, földi megoldatlan ügyekkel is jár...
Ha nem lenne egy idős barátnőm, Kertész Évike, aki igyekszik minden egyes napon lelket önteni belém a telefonvonal másik végéről vagy elküldi nekem pl. anyák napján azt az embert, aki segít neki is élni, már nem lennék... Úgy vélem, Évike az egyetlen, aki valóban gondol rám... Néha persze, mások is, de mindenki azt hajtogatja: majd az idő... Csak sajnos, az én időm egyszerűen elmúlt, azaz nincsen... Volt múltam, de milyen keserves, s jelenem, ami csakis Zsófival volt egész... Ady szavaival élve, eltörött... "Minden egész eltörött"...

2017. március 29., szerda

Zsófi egyéb munkái 1.






Valamelyik nagyon nem tetszett Önmagának sem, de, hogy melyik, azt nem tudom. Ezek Krisztik Csabának készültek, de aztán nem kerültek felhasználásra.