Túlélni Gyermeked, az Egyetlent

Gyermeket várunk

Amíg az ember fiatal, azt gondolja, számos dolog fontosabb lehet a családnál. Aztán egy szép napon rádöbben, hogy még sincsen semmi szentebb annál az összetartozásnál, amelyet éppen a család megléte jelent. És a gyermekvállalás. A férjem sok gyereket szeretett volna, volt is egy mondása, mely szerint egy gyerek nem gyerek, két gyerek fél gyerek, három gyerek egy gyerek. Lehet, hogy ez egy népi bölcsesség, sohasem néztem utána, de mostanában sokszor eszembe ötlik, hogy milyen jó lenne, ha a gyászban és magányban mégis volna egy saját vér szerinti kapaszkodóm, még egy gyermekem. Ez azonban nem adatott meg, mert a férjem, mikor az egyetlen lányunk tizenhárom hónapos lett, hirtelen hátsófali infarktust kapott annak a lépcsőháznak a földszintjén, ahol akkor éltünk, s mire riasztottak engem, addig már csak a szemei forogtak körbe-körbe, s, amikor ránéztem, azonnal tudtam, hogy meg fog halni. Ugyanez a borzasztó felismerés ragadott torkon, s ráncigált egészen a fuldoklásig akkor, mikor Zsófit, a Lányom megpillantottam a Szent László Kórház intenzív osztályán kómában fekve. Hiába zúgott, harsogott a fejemben egy rigmus, amely így hangzott: „Zsófia, Zsófia ébredj fel!”, nemhogy fel nem ragyogtak többé azok a csodálatos őzike szemei, hanem egyszer csak lecsukódtak, mégpedig örökre…

Szóval, valamikor 1990-ben eldöntöttük, hogy gyermeket szeretnénk, s, ahogyan az elhatározás megszületett bennünk, szinte azonnal áldott állapotba is kerültem. Imádtam a pocaklakóm növekedését bennem, s semmitől sem féltem akkoriban. Lett volna pedig aggódnivalóm, mert a terhességem alatt a vérnyomásom olyan kritikus szintekig emelkedett, hogy többször kórházba kerültem megfigyelésre, s a végén burokrepesztés vetett véget ennek az állapotnak. Aztán Zsófi vére sűrűsödött be, s a köldökén keresztül le is cserélték felnőtt típusú hemoglobint tartalmazó vörösvértestekre és normális bilirubintartalmú vérsavóra. Ekkor kezdtem először nagyon aggódni a gyermekemért, miután féltem a HIV-től is, s nem igazán értettem, mit is csináltak az orvosok vele, de szerencsére öt nap után így is hazamehettünk ugyanúgy, mint mások.

Akkoriban volt egy kaukázusi kutyánk, aki Bakancs névre hallgatott, s éppen azért, mert minden cipőt elbakantott a helyéről, így még a hazatérésünk előtt eltüntettette Gáborral, a férjemmel a védőnő, mondván, hogy „Ilyen szemtelen kutyát még életében nem látott.”…

Otthon aztán újabb traumák érték a családom tagjait, mert, miután Zsófia hatalmas sötétkék szemeivel széjjelnézett rajtunk a kórházban útra készen, már pólyában, azonnal tudtam, hogy különleges gyermekkel áldott meg a sors, így aztán senkit sem engedtem közel hozzá csak akkor, ha maszkot vett fel az illető. Na, meg persze, a kötelező fertőtlenítőszeres kézmosások sem maradhattak el. Ez az aggódásom aztán édesanyámat el is rémisztette, s ezután olyan hat hétig felénk sem nézett. Egyetlen segítségem a férjemen kívül egy barátnőm volt, aki altruista módon sikálta végig az egész lakást éppen úgy, mintha én csináltam volna, de én mással sem foglalkoztam, csak Zsófival.

Csoda egy baba volt! Már életének második hetében mosolygott, sokkal hamarabb fordult át a másik oldalára, mint azt az orvostudomány akkori állása szerint illett volna, ellenben nap közben békésen evett vagy aludt, hogy azután minden egyes éjjel csinálja nekünk a cirkuszt. Huncut volt, de nem is akárhogyan… Februári gyermekként megtapasztalta, hogy milyen hamar sötétedik, így aztán napnyugtától hajnal háromig egyfolytában sírt, ha nem hurcoltuk a kezünkben. Akkoriban a szülök még Dr. Benjamin Spock könyvein nevelkedtek, így attól a naptól kezdve, mikor hazavittük, éjjelente külön szobában aludt, s terveink szerint csak a szoptatási időben mentem volna át hozzá. Ráadásul, ahol akkoriban éltünk, volt egy házaspár, akiknek éppen kilenc hónap különbséggel születtek gyermekei, s Gábor helyettem is elképzelte, hogy ez a minta a legjobb, mert egyszerre nőnének fel a gyermekeink, s legyen akkor azonnal egy másik is. No, ezt a tervünket többszörösen is áthúzta Zsófia. A vérnyomásom ekkor már mérni sem lehetett az állandó kialvatlanság miatt, a férjem vállalkozóként csak Zsófit sétáltatta velem együtt nap közben, s éjjelente meg arra vigyáztunk, hogy ismét ki ne gyulladjon a szobánk. Merthogy ez is megtörtént. Az egyik ilyen harsogóan sírós nap után az éjjeli lámpa ráborult az ágyneműnkre, s, mikor már aludni tértünk volna, s kinyitottuk az ajtót, ömlött a hófehér füst, s a paplanon pedig óriási égésnyom tátongott. Ezt persze, csak azután vettük észre, hogy majdnem mínusz fokosra hűtöttük a szobánk, így aztán Zsófival aludtunk azon az éjszakán az ő birodalmában. Másnap aztán csak édesapámat engedtük be, kitiltottuk a gyermekorvosokat, amiből azonnal kettő is volt, míg Gábor meg nem unta, hogy fizetünk azért, ráadásul duplán is, ami alanyi jogon jár.

Így utólag el sem tudom képzelni, hogy ez, ami Zsófival huszonöt esztendősen Nagymaroson megtörtént, ha Debrecenben marad, akkor is megtörtént volna. A vejem, mikor erről értekeztünk, annyit mondott, hogy biztosan teletömtem volna gyógyszerekkel, mikor fájt a torka, mert először ez az egyetlen tünete volt azon az úton, ami aztán a halálba segítette. Tévedett. Orvoshoz vittem volna, s kórházba, de azonnal, ahogyan megmértem volna a lázát, s nem engedtem volna szabadon szárnyalni még akkor sem, ha így indul el valaki a siker útján. Az állandó stressz, a nagy utazások tönkreteszik minden ember immunrendszerét, annak nem megléte ellenben egyenes út a betegségekhez. És, ha hamarabb tudok a védőoltásról, megkapta volna, mert minden olyan ember veszélyeztetett bizonyos fokig, aki állandóan közösségben nyüzsög.

Hozzánk Zsófi tíz éves koráig hetente kijárt a háziorvosunk, mert én állandóan túlaggódtam az egyetlen gyermekem. Emlékszem, Zsófi pici korában volt egy hatalmas, Romániából Magyarországra gyűrűdző agyhártyagyulladás járvány. Akkoriban még nem volt internet, de a média tele volt a hírekkel. Zsófival azonnal rohantam az orvoshoz, hogy oltsa be, de a doktornőnk nem látta indokoltnak a riadalmam, s az oltás amúgy is csak két évig védett volna, s akkoriban még nem is volt, csak egyetlen baktériumtörzsre védőoltás.

Szülőnek lenni a legszentebb hivatás a földön, s mi úgy elteltünk abban az időben gyönyörűséges csecsemőnk fejlődésével, hogy nem fért volna bele a gondolkodásmódunkba az, hogy elvegyük tőle az időnket, így miután éppen abban az életkoromban született Zsófia, mikor édesanyám engem a világra hozott, megegyeztünk abban, hogy addig várunk a testvér projekttel, míg Zsófi óvodás nem lesz. Ebben az időben, ha bárki megkérdezte Gábort, mi lesz ebből a gyermekből, ha felnő, mindig csak annyit felelt: „bádogos.”.

Zsófi nagyon hamar elkezdett kúszni, szinte cikázott a lakásban, s egy szép napon, mire észrevettük, leállt, s elindult. Tizenegy hónapos volt akkor. Beszélni nem nagyon akaródzott neki, mindössze a „papapa” és a „mamama” szavakból tevődött össze a szókincse, de mindent, amiről beszélgettünk, pontosan megértett.

Az örömünkbe, ürüm is vegyült, mert a lányunk két hónapos korában kiderült, hogy az édesapjának súlyos szívbetegsége van, ami addig rejtve maradt előlünk.

Nem mellékesen, Zsófia pontosan olyan volt külsőleg, miképpen azt elképzeltem. Az édesapjára hasonlított, s egyedül az orra volt az enyém. Ami nem stimmelt, az a haja volt. Szerettem volna, ha úgy göndörödik, mint az édesapjáé. Minden kívánságom azonban mégsem teljesülhetett…

Folytatása következik.