Mi a művészet?
„Minél
tökéletesebb a művész, annál jobban szétválik benne a szenvedő ember és az
alkotó ész; annál tökéletesebben fogja az ész elválasztani és átalakítani
alapanyagát, a szenvedélyeket.”
(T.
S. Eliot)
Egy ideje sokat
tűnődöm azon, hogy valójában mi is a művészet. Pontosítva a témára való
fókuszálást, mi az, amire nem csupán én vagy te, vagy ő (és fel lehetne sorolni
a többes számú személyes névmásokat is!) azonnal rávágnánk, hogy igen, ez
nagyszerű: ez a művészet, mert valami olyasmit teremtett, ami soha előtte nem
létezett. Ha egy ilyen előzetes elképzeléseink alapján szenzációsnak tekintett
alkotást látunk, s lényegében teljességgel irreleváns, milyen művészeti ágban
is, rámondhatja-e a XXI. század embere arra a bizonyos műre, hogy igen: „Ez
kérem, hiánypótló érték, amelyet megőriznek az elkövetkezendő századok is, s
mint ritka kincset kiállítanak, archiválnak etc.", vagy, ha irodalmi műről
van szó, rekreálnak-e, például a színpadon.
És, ha netalán a
művészként identifikált egyén megismétel valamit, de az adott kor igényei
szerint (lásd gótika, neogótika etc.), akkor az új szemlélet milyen értéket
hordoz? Az ily módon létrejövő produktum beszorítható-e pusztakorlátok közé
vagy szabadon szárnyalhat, s melyik dolog az üdvözítőbb és kire nézve, a
művészre, a közönségére vagy a kritikusokéra-e?! Egyáltalán, keverednek,
keveredhetnek-e a lelki, a szellemi, a fizikai erővel létrehozott és a
mimetikus alkotások egyetlen hatalmas kompozícióban?
Mikor Richard
Wagner a Gesamtkunstwerk fogalmát megalkotta, azt mindenképpen csak a színpadon
tudta elképzelni, s még így is lehetett volna semmitmondó vagy fellengzős, ha
nem az egységet, a szintézist teremtette volna meg az általa zenedrámának
definiált műveiben.
De ne feledjük
azt, hogy lépésről lépésre elgondolta, mit miért és hogyan tesz, miként a
naturalista színpadokon Heijermans és Gerard Haumann a valódi
életszelet-lebenstück- akcióikat, mert ők bizony tényleg rothadt halakkal,
valódi szénával és lócitromokkal vélték ábrázolni a valóságot.
S akkor még csak
a színházról ejtettem néhány szót, noha innen már nem is kell az időben oly
sokat utaznunk, hogy egy érdekes kiállításon vehessünk részt, s megtekinthessük
azt a művet, amely 2004-ben Nagy-Britanniában a modern művészetek legnagyobb
hatást kiváltó művének választottak meg. Érdekes módon ez az alkotás
látogatottság, elismertség tekintetében maga mögé utasította Picasso és Matisse
munkáit is. Miért? Mert dinamizmust és lüktetést hozott a valóságba, ami azt
akarta jelenteni, hogy közönségének és az utókor egy részének deklaráltan is az
a művészet, ami éppen olyan szinten, mint Jung elmélete a pszichológiában,
szinkronicitásban van a korral. Ebben a relációban most csak arra gondolok,
hogy, amit megélünk, ahogyan a világot összességében érzékeljük, azzal
harmóniában, szimbiózisban vagyunk. Ezért aztán minden egyes pillanatunkban
képesek vagyunk újrateremteni a valóságot, észlelni, felfogni és megérteni azt.
Marcel Duchamp (1887-1968) francia festő és filmrendező, a dadaizmus egyik
alapítójának tudatos valósága azt a bizonyos lefelé fordított piszoár volt. Egy
használati tárgy, egy nem is akármilyen célokat szolgáló. Ugyancsak az előbb említett
versengés harmadik helyezettjeként pedig Andy Warhol végzett, aki az 1962-ben
készített Marilyn Monroe nyomataival érdemelte ki ezt az elismerést.
A magyar Erdély
Miklós, aki képzőművészként művelte, de túl is haladta a tradicionális
műfajokat (az akcióművészet, az environment és a koncept art jelentős
képviselője is volt), egészen különös gondolkodásmódot tett egyedi filozófiává
akkor, amikor a művészet miben létét vizsgálta. Íme, néhány gondolat az egyik
legjelentősebb művéből:
„Hogy mi a
művészet, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet.
Ami a bevett
művészeti ágakban közös, azt érdemes művészetnek, illetve annak lényegének
nevezni.
Fordítva: azért
tekinthetőek a különböző műfajok egyaránt művészetnek, mert ami bennük közös,
az a lényegük.
Minél
különbözőbb tevékenységeket, készítményeket tekintek művészinek, annál szűkebb
az a terület, ami bennük közös.
Minél több
különböző tevékenységet folytató egyént tekintek művésznek, annál kisebb az
esélyem arra, hogy találjak bennük valami közöset.
Ha úgy döntök,
hogy az összes műfaj minden jelentős alkotóját művésznek tartom, az őskortól
napjainkig, akkor nem tudok kimutatni tevékenységükben semmi olyat, ami
mindannyiuknál közös lenne.
Attól, hogy egy
állítás döntés kérdése, nem feltétlenül önkényes.
Hogy az alkotók
közül kiket tartok jelentősnek, természetesen az is döntés kérdése.
Jelentős
alkotónak azt tartom, aki hozzájárult ahhoz, hogy a különböző művészinek
nevezett tevékenységekben ne legyen semmi közös.
Egy bizonyos, a
művészet a valóságot vagy vágyainkat tükrözi vissza, s ezt teheti spontán és
jól kidolgozott logikai gondolkodásmóddal, de a létrejövő alkotás esztétikuma
már a befogadótól függ.”
(Erdély
Miklós: Marly tézisek)
Ezek alapján
eldönthető-e, mi is korunkban a művészet, mire kell reflektálnia, milyen utakat
válasszon az, aki bármelyik ágát űzi? A válasz egyértelműen nemleges. Ellenben
ugyancsak Erdély Miklós az, aki „A művészet mint üres jel" című munkájában
részletesebben megvizsgálja a magyarországi perspektívákat, s arra a következtetésre
jut, hogy a mi társadalmunk egyszerűen nem képes nyitni, mert a politikai
akarat is azt sugallja, hogy ─ amit anno Petőfi után Pató Pál jelenségként
definiáltunk, vagy a Mikszáth Kálmán-i dzsentri világ maradványaiként hozzánk
nőt ─, ragaszkodjunk csak a régihez, mert ez a legjobb mód arra, hogy
szuverenitásunkat mások megőrizzék.
Mindeközben
persze olybá tűni, hogy a mi művészetünk kiteljesedik, hiszen elfoglaljuk
magunkat. Hogy tesszük ezt? Leginkább belesüppedünk a magunk kis világába (Az
orosz irodalom oblomovizmus definíciója illene talán legjobban a
szituációra...), s nem járunk tárlatokra, színházba, könyvbemutatókra és
beszélgetésekre, hiszen mi bizony már mindent tudunk, s ne bombázza senki sem
az elménket holmi agyament ötletekkel, mert egyszerűen nem is lennénk képesek
befogadni azokat. Ezt az utóbbi tényt persze nem ismerjük be, hiszen éppen
ezért jó nekünk ott, ahol tartunk, miképpen a társadalomnak és a mindenkori
hatalomnak is. Így aztán pillanatemberek (Gondoljunk csak a Csillag születik, a
Megasztár és hasonló Tv Show-kra!) próbálják definiálni a saját művészetük
mibenlétét. ─ Nem kívánok kitérni arra a tényre, hogy nyilvánvalóan művészetnek
vélem, ha valaki a saját tehetségével létrehozott alkotással jelenik meg a
médiában! ─, miközben egyre inkább aktuálissá válnak Erdély Miklós szavai is:
„Az újságok tág
teret adtak és adnak az őket (minket) megbélyegző nyilatkozatoknak, felületes,
gerinctelen epigonoknak, nyugatmajmoló, divathóbortok után futó
percemberkéknek, vagy egyszerűen szélhámosoknak nyilvánító cikkeknek és
kritikáknak."
Ismerős.
Miképpen az is, hogy a politikai érdekek lehetetlenné tesznek olyan
csoportosulásokat, amelyek másként gondolkodnak (íme, egy 2011 februárjában
született nyilatkozat: „A Tűzraktér Független Kulturális Központ és Alkotóház
6. kerületi önkormányzattal folytatott tárgyalásai a napokban megdöbbentő
fordulatot vettek. Számunkra jelenleg ismeretlen okokból a Tűzraktér Hegedű
utcai épületében az eddig támogatott kulturális és művészeti tevékenységünket a
terveik szerint ellehetetlenítik.
„Március 31-ével
a 374 főt befogadó ALKOTÓHÁZUNKAT KIÜRÍTÉSRE KÖTELEZTÉK!”), mert az előbb-utóbb
sértené az ő jól felépített világukat is, habár ez csupán fikció, s ijedtén a
művészi valóság része kell, hogy legyen bármilyen tevékenység folytatása is,
hiszen a művészet szuverén és autonóm dolog, s ne feledjük, hogy meg kell
találnia a befogadó közegét is.
S ha befogadó
közeg, akkor számomra azonnal a színház világa ugrik be. Hogyan is nyilatkozott
1968-ban Peter Brook a művészi visszatükrözés ezen eszközéről? Különböző
színháztípusokat különböztetett meg, amelyekre nagyjából a következő dolgok
érvényesek:
Holt színház: minden olyan kellékkel
rendelkezik, amely egy jó előadáshoz szükséges, de mégis stílust játszik és nem
drámát, tehát megkövesedett.
Szent színház: a
láthatatlant varázsolja láthatóvá. Célja a mélyben meglévő érzelmi és értelmi
indítékok vizualizálása.
Nyers színház: a közönséget úgy teszi a
játék aktív résztvevőjévé, hogy eltünteti a negyedik falat (Ez az a fal, amely
a játékosok és a nézők között húzódik.).
Közvetlen
színház: a társadalmi eseményekre és az emberek szerepére választ kereső,
azonnal reagáló színház.
Nos, nem
véletlenül volt ez utóbbi Brook ideálja, s, ha szétnézek a mai profi
irodalmárok, képzőművészek etc. között, akkor az ő reakciójuk leginkább az
azonnali és egyedi leképzés, reagálás a hétköznapok által felvetett kérdésekre,
s a magánéleti történéseikre egyaránt. Ez a jelenség szerintem legeredetibb
formában az ÉS Parti Nagy Lajos által jegyzett magyar meséiben
(http://www.es.hu/_partinagy_; magyar_mesek) figyelhető meg. És naná, hogy
művészi szinten még akkor is, ha a forma és a nyelvezet nem megszokott, de
valaha így indult útjára a mese is, amely a szájhagyományozódás útján akár
egészen más tartalmakat is beemelt a motívumkincseibe, mint, amelyek ma
jellemzik.
Az irodalmi
szövegeket egyébként is nagyon nehéz dekódolni, legyen az bármilyen műnemű
alkotás, mert egyszerűen elintézhetőek azzal, hogy nem megfelelőek, mert ez és
ez hiányzik belőlük, s néha nem vagyunk képesek meglátni az útjelző fákat az
erdőben, de ettől még valami tetszésünk tárgya lehet, s így többletet adhat
jellemünkhöz, szépérzékünkhöz etc., s nem kell azon töprengenünk, hogy az adott
műnek mi is a kategóriája, metafizikai és egyéb mondanivalója, struktúrája...
Eredeti lehet
valami, ami a döbbenetet írja le éppen úgy, mint az, ami botrányos,
elkeseredett, problematikus, eretnek, lázadó, s a hősök és történeteik is
épülhetnek az ősmintákra vagy egy teljességgel új világlátásra, optimizmusra,
humorra, cinizmusra, gúnyra és sorolhatnám.
Hogy számomra mi
a művészet? Minden, amit az emberi elme és végtagok (kéz, láb, akár bizonyos
betegségek miatt a száj) játéka hoz létre, s ezért aztán nem más, mint a lélek
számít: az alkotó elme, s a megvalósítás szintjének kreativitása, amely bármely
művészi tevékenységet olyan élettel képes megtölteni, amelynek egyetlen szelete
az enyém is, akkor az bizony már művészet.
Felhasznált
irodalom:
Erdély Miklós: A
művészet mint üres jel
Erdély Miklós:
Marly tézisek
Marcel Duchamp:
A teremtő aktus
Peter Brook: Az
üres tér
Internet:
http://hvg.hu/kultura/20041203piszoar
Mocsár Zsófia Alexandra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése