Garaczi László:
Plazma
Garaczi László
Plazma című játéka mozaik-képet ad mai társadalmunkról, annak kifigurázásáról.
A Plazmavilágról. Az író már a bevezetőben kiköti: minden „folyamatos forma-és
halmazállapot-változáson" megy át, a tárgyi világot „zselésedés
jellemzi". Ezáltal bemutatja, hogy nincs egyén, akarat, minden eltűnik,
vagy szétfolyik a semmiben. Összefüggő történetet nehéz belőle értelmezni, mert
a szerző persziflázsokból alkot társadalomkritikát, amit egy visszatérő
rádióstúdióból indít, s vezet végig a művön keresztül. Garaczi a média fertőjét
mutatja be, abból merít, hiszen bármelyik rádióműsorban elhangozhatnának ezek a
dialógusok. A Plazmavilágban részesévé válhatunk egy apa-lánya viszonynak, mely
hol túlzó, szoros és ezáltal szadista, ugyanakkor mindennapos, továbbá barátnő
és házaspár kapcsolatnak.
A szerző
plazmásodási esettanulmányát különleges módban tálalja, hiszen formáját
tekintve a darab különbözik a hagyományos drámákétól. A Plazmát Garaczi nem
osztotta felvonásokra, jelenetekre, hanem egy tömör, masszív rendszerbe írta,
írásjeleket sem alkalmazva. Így lényegében a játszókra bízza, mit, hogyan
értelmeznek, teljes szabadságot ad számukra.
Nyelviségében
„kortársian kevert". Vegyíti a nyers szavak használatát, a napjainkban
egyre divatosabbá váló angol kifejezéseket (oh my god, „lavsztori")
továbbá a világmárkák nevét, például meki, Tom Tailor vagy Gucci. Ezen felül
Garaczi saját eszközöket teremt. A szerző névelői sokszor hibásan kerülnek a
szövegbe („ a eredeti, a ideális" stb.) , kifigurázza a szavak
használatát: mondasz helyett mondsz vagy tudod helyett tod. A parodisztikus
kifejezésmód tükröt ad a magyar nyelv foszlottságáról. Garaczi olyan ismert
elemeket is belesző munkájába, mint az „esik eső, süt a nap Paprika Jancsi
mosogat hát az öreg...” Így esélyt ad arra, hogy a magyar nyelv visszaálljon
eredeti formájába, éljen, újjászülessen a mesék, mondókák világából. Az író
közjátékként a párbeszédekbe verseket tesz, melyeket énekelhetnek,
szavalhatnak, rappelhetnek. Ezek a közbevetett szövegek magukban is összefogó
jelen-kritikát nyújtanak, humorosan fogalmazódnak meg az általános problémák:
„plázacica a plázába megy plazmamelleit műtteti meg”.
A jellemeket a
szerző a neoprimitivizmusból, vagyis korunkból alkotta. A barátnő-páros
butított agytérfogata, az öngyilkosjelölt, az új fogalommal anyagmozgatóként
aposztrofált tolvaj, a miniszter és a sznob általános karakterek,
konzumrabszolgák. „A fogyasztási téboly egydimenziósra butított töredékéletű
véglényi", akik igaz emberi kapcsolatok, érzelmek nélkül világot alkotnak,
a Plazmavilágot; ez a darab mozgatója.
Különleges
hatást ért el Garaczi azzal, hogy a friss házaspár az újszülött gyerekét a
kórházban vissza akarja váltani, mert gyerekcsere történt. Az író ebben a
részben az abszurdum felé hajlik, s feszültséget ér el. Talán ez a problémafelvetés
a legelgondolkodtatóbb, legbrutálisabb. Tényleg aktuálissá fog válni, hogy a
gyereket, ha nem tetszik, visszacserélhetem; eldobhatom?!....
Az író azon
kívül, hogy karikatúrát ad, filozófiai kérdéseket is feltesz: az ember csak egy
szám-e? Mi a fontosabb, a plazma tévé vagy látni a naplementét?
Mocsár Zsófia
Alexandra
Debrecen, 2010.08.06.
Mogyeszt
Petrovics Muszorgszkij – Vidnyánszky Attila: Borisz Godunov
Csokonai
Színház Debrecen
Monumentális
alkotás maga az opera is, hiszen Puskin verses drámájából eredetileg négy
felvonást hozott létre Muszorgszkij. Igaz, Karamzin hatalmas művét, az Orosz
Birodalom történetét is felhasználta. S valójában még ez sem volt elég az
„Ötök” legbriliánsabb tagjának, mert ebben a művében már szövegíróként is
debütált. Sőt! Ő volt az első, még Richard Wagnert is megelőzve, aki a
zenedráma alapjait megteremtvén, a deklamációs élőbeszédet is beleszőtte
művébe, s Glinka nyomdokain az archaikus egyházi zene és a népdalok világát is
beleálmodta ebbe az operába.
Kíváncsian
vártam az előadást, mert első sorban az érdekelt, a rendező megtartja-e a négy
felvonást, s azok eredeti rendjét, illetve melyik zenei anyagot használja fel:
Muszorgszkijét vagy a csiszoltabbnak tartott Rimszkij-Korszakovét, avagy
Sostakovicsét?
A
történet dióhéjban a következő: Borisz Godunov az orosz történelemben „zavaros
időknek” (Oroszul szmúnije vrémjá) nevezett egyik uralkodója lehet, ha megöleti
az valódi trónörököst, a gyermek Dimitrijt. Rettegett Iván uralkodása után
vagyunk: tombol az anarchia, áltrónbitorlóké lehet a hatalom, a nép éhezik és
vakbuzgón hisz, az analfabetizmus hatalmas, s valójában csak a szerzetesek
képesek hűen megörökíteni a krónikákat… Már Iván fia, I.Fjodor is halott.
Godunov ekkor emelkedik az egyik régenssé. Dimitrij Uglicsban nevelkedik, I.
Fjodor féltestvére, a cári trón várományosa. Halálának körülményeit Vaszilij
Sujszkij – ekkor még bojár - későbbi cár, azonban érdekeinek megfelelően
magyarázza. Pimen vak szerzetes, a moszkvai Csudov-kolostor krónikása,
kiszemelt utódjának, Grigorijnak elmesél mindent Dmitrijről, aki rögeszmésen
hinni kezdi, hogy akár Ő is lehetne a halott cárevics, hiszen éppen egyidősek.
Megszökik. Átjutván a litván határon szerelmes lesz, de Marina Mnisek csak
akkor adja kezét neki, ha valóban uralkodóvá koronázzák. Borisz körül közben
folyik az ármánykodás. Vidnyánszky Attila felfogásában Ő az esendő ember is,
aki fiának és lányának valóban édesapja, s fokozatosan az őrület felé halad.
Előkerül egy bolond is, akinek elvették egyetlen kopekjét, s azt kéri az
uralkodótól, mészároltassa le valamennyi gyereket, ahogyan annak idején
Dimitrijt is. Az Ál- Dimitrij megérkezik Moszkvába, s a nép bálványozza. Pimen
is Borisz elé járul, s elmeséli, hogy Dimitrij sírja fölött visszanyerte
látását. Borisz vezeklő köntöst hozat, hogy klastromba vonuljon, de holtan esik
össze. Gyermekeit megölik, s az új cár Sujszkij lesz.
A
rendezői koncepció alapja: az erőteljes drámai helyzet bemutatása, s
természetesen Borisz sorsán keresztül. Szinte észrevétlenül sodródik a
történelemben, s a görög sorstragédiákhoz hasonlóan bűne nem maradhat saját
lelkiismeretének kérdése, hanem globális jelentőségűvé válik, visszahat a
családjára, s utoléri Őt is az isteni büntetés. Nem lehet a hatalmat csupán
öncélúan saját magának megszereznie, mert vér tapad hozzá. Így az egyik
pillanatban még uralkodó lehet ugyan, de a másikban szükségszerűen elbukik.
Ilyen ugyanis az emberi létezés is: összetett struktúra makro –és
mikoszegmensekkel valóságos történelmi kontextusokban.
Történelmileg
ugyan nem bizonyított, hogy Borisz Godunovnak bármilyen köze is lett volna a
cárevics halálához, de annyi bizonyos, hogy Rettegett Iván egyetlen túlélő
bizalmasa volt.
Ezek
után felvetődik az a kérdés is, pozitív vagy negatív színben tűnjék fel az a
főhős, aki három napig vívódik, elfogadja-e a trónt… A nép éhezik, tűzvész
pusztít, s mindenképpen vétkes IV. Iván tetteiért Ő is, hiszen néma maradt, s
él, túlélte a bűnös cárt.
Az
eredeti Puskin műben gonosz, zsarnok. Itt azonban mégis az esendő embert
ismerhettük meg alakjában. Ráadásul mindössze két felvonásba sűrítve az
eseményeket… Pompásan kihasználva minden színház adta lehetőségeket:
díszleteket, jelmezeket, jelzéseket, magát az operában éneklő kórust és a zenét
is. Ráadásul nem kisebb basszus énekes, mint Nyikita Sztorozsev, Amerikában élő
világsztár játszotta a főszerepet. Valódi játék volt ez ugyanis hasonlóan a
Piment alakító Maxim Kuzmin-Karavajev alakításához.
Különös
jelentősége van annak is, hogy Kocsár Balázs karigazgató koncepciójában
megmaradt az eredeti Muszorgszkij által megálmodott, megrázóan eredeti és
egyedi drámai zenenyelv.
Mégis
a díszletek és jelmezek adták hozzá a történésekhez azt a pluszt, ami
egyszerűen feledhetetlenné tette az estét. A legfontosabb elem a széttört
„Cárharang” (Borisz korában is szétrepedt egy!), amely egyszerre jelenítette
meg a „kizökkent időt”, azaz a széthasadt történelmet és az emberi lélek belső
tragédiáját. Szerintem csaknem ilyen fontos a matrjoska babaszerű hármas jelmez
kompozíció is. Olvasatomban jelentése: Atya, fiú, Szentlélek, ahogyan a
legrégebbi ikonokon is ezt a szentséget festették a fára. A díszlettervező,
Olekszandr Bilozub is élt azzal a gigantikus Istenarc díszletelemmel, amelyet a
Kun László előadásban néhány éve Csanádi Judit felfogásában más nézőpontban is
megcsodálhattam.
Összességében
az előadás vektoriálisan összetartó, pörgő dinamikájú és hiteles volt.
M.
Fehérvári Judit – Mocsár Zsófia Alexandra
Debrecen,
2010.06.20.
Osztrovszij: Vihar
A Viktor
Rizsakov rendezte „Vihar” szakít a hagyományos színházi elvekkel. A drámát nem
klasszikus értelemben jelenítik meg a színészek. Felütésként besétálnak a
játszók, saját, utcai ruhájukban, bőröndökkel, majd bemutatkoznak. A színészek
a személyes gesztusaikból fokozatosan lényegülnek át, megjelenik egy ing, egy
szoknya, a valódi jelmezek kicserélődnek az aznapi ruhákkal (a jelmezek az
egyszerű fekete-fehér árnyalatokban mozognak), a játszók a szemünk előtt
alakulnak át a szerepükké.
A néző itt már
sejtheti: nem Osztrovszkij drámáját látja. A Rizsakov rendezte Vihar, a
szöveget csak nyersanyagként kezeli, építkezik belőle, elvesz, hozzátesz; néhol
egy szereplő gyorsan elhadar egy dialógust (komikus hatást érve el ezzel),
máskor a színészek saját gondolataikat közlik, lábjegyzetként elmondják, mi
volt a rendezői utasításuk, vagy, hogy nekik mi a véleményük a Viharról.
A rendező által
tervezett díszlet puritán játékteret ad. Fehérre meszelt falak, egy ajtó és a
díszleten egy felirat: „Cigány élet ez”. Ez a jelzésszerű és végig jelenlévő
majdnem „falfirka” rejtetten sugallja, hogy a leendő komédia mögött súlyos
dráma húzódik meg. A leghangsúlyosabb hely a színteret a nézőtértől elválasztó
tükörsima patakocska. Naturalista díszletelem, mert a víz valóban ott van a
szemünk előtt, s a cselekmény bizonyos szintjein főszereplővé lényegül át
(Jelképesen ebbe veti bele magát a meg nem értett főszereplő, hiszen ott van
tőle egyetlen karnyújtásnyira és hívja, húzza, vonzza. A tapsrendnél pedig
minden szerelő belesétál, míg az előadás alatt Kuligin, alias Trill Zsolt egy
ütött-kopott csónaknak nevezett pléhteknővel – gyermekkoromban ugyanilyen
tárgyban oltottuk a meszet – burleszkjelenetet ad elő.).
A tárgyakat a
szereplők mozgósítják, kihasználják. Tyihon hintalovon érkezik, majd az anyja
meztelenül mosdatja le egy kádban, melyet felesége és húga hoznak be a térbe.
Tyihont, a fiatal férfit ebben a jelenetben ironikusan „leértékelik”, kisfiúvá
változtatják. Az infantilis Tyihon felesége Katyerina, az eredeti mű
főszereplője, kis plüssmackóval járkál. Katyerina a megtestesült naivitás, a
tisztaság. Az ellenpont pedig Kabanova, a háztartását vasszigorral irányító anyós,
önző anya és férfiakra éhes, érett nő. A tragédia akkor kezdődik, amikor
Katyerina beleszeret egy férfiba, Boriszba, s szerelmének vállalásával felrúgja
a sablonokat.
Az előadás
fokozatosan készíti elő a tragédiát. Komédiázik folyamatosan, burleszk jeleneteket
formál, ironikus effektekből épül, mindenből viccet gyárt, ezen jelenetekben
mutatkozik meg a falu bolondját játszó Trill Zsolt, megszokott karakterével
ismét humorforrás. A komédiára tesz további lehetőségeket a zene megjelenése,
hiszen a folyamatosan megjelenő hangfoszlányok, dallamok, különleges
atmoszférát teremtenek.
A darab
háromnegyedénél komoly hangváltás történik, az összes szereplő színrelépésével
egy kórus képe rajzolódik ki... A zene mély, felkavaró, szívörvényes és ebből
következően baljós hangulatot érzékeltet. A kar előrevetíti a szörnyű
végkifejletet. Ezt a feszültségi pontot erősíti a világítás. Eddig, amíg a
szereplők önmaguk, és nem puszta bábok voltak, teljes fényárban úszott a
színpad. A késleltetett feszültség kulininálásaként elszürkül minden, míg a
zárlatra már csak a vak sötétség jellemző. A zene tempója, ritmusa a fénynek
megfelelően változik. Itt már szó sincs arról, hogy bárkinek is - mint a darab
elején – kedve volna táncolni. Már a mozgás is kevésnek bizonyul a tragédia igazi
mibenlétének megmutatásához. Csönd ( a szereplők részéről és zaj a
természettől) ...
A néző innentől
már nem szórakozik, megkezdődik a vihar, zuhog az eső a folyót jelképező
patakba, dörög, villámlik (A díszletben az eddig jól elrejtett, de végig a szemünk
előtt lévő, azaz hangsúlytalan csatornacső zörög, kopog, árasztja a szinte már
özönvízszerű csapadékot. „A vész kitört. – írná Vörösmarty.). Katyerina, a
fiatal lány öngyilkos lesz; csak így tud menekülni férjétől, anyósától,
szerelmétől és a falujától. Attól a helytől, amely Goncsarov Oblomovjából
maradt itt, s amelyben még őt megelőzően Hercen is csak azt tudja kérdezni, „Ki
a bűnös?”. Elmaradottság, orosz iga, zárt egység. Oroszországban nem élhetnek
még az érzelmek sem, mert a társadalom elnyomja, bűnösnek kiálltja ki azt, aki
nem puszta báb, hanem érző, cselekvő lény.
Viktor Rizsakov
rendezése játékosan indít és színházzá rendeződik, végig feszültséget képez,
hogy lezárásként robbanhasson, viharrá alakulhasson.
Tér-kompozíció
és rendezés: Viktor Rizsakov
Dramaturg és a
rendező munkatársa: Kozma András
Szereplők:
KATYERINA: Szabó
Anna Eszter
TYHON: Mercs
János
KABANOVA: Szűcs
Nelli
BORISZ: Andrássy
Máté
VÁNYA: Krisztik
Csaba
VARVARA: Szűcs
Kata
KULIGIN: Trill
Zsolt
GYIKOJ: Tóth
László
Mocsár Zsófia
Alexandra
Debrecen,
2010.03.13.
Mágnás Miska
Szemiotikai
elemzési kísérlet Patrice Pavis színházesztéta nyomdokain haladva
(A darabot a Csokonai
Színház előadásában láttuk a múlt évadban)
A mise en scéne
általános jellemzői a darabban:
a, Az előadás
összetartó ereje:
- a színész
munkája:
A színészi
jelenlét: a nagymama, az inas, Leopold, Mixi és Pixi, valamint Mágnás Miska és
Eleméry gróf, illetve az ájulós arisztokrata lányok /Marica és Jella grófnők/
esetében egyértelműen megvalósult, hogy itt és most álltak a nézők előtt, míg a
darab többi szereplője esetében ennek csak nyomait érzékeltem. Mixi és Pixi
grófok képesek voltak tartani a figurát, sőt magává a figurává lényegültek át.
A többieknél, pl. Rolla grófnő édesapjánál, Korláthy grófnál csak a szerep
külső képének megformálását tapasztaltam, ami csak néha, egy-egy sikerültebb
résznél adta magát a hitet, hogy íme, egy igazi arisztokrata tekint reám a
színpadról /pl. amikor felesége belekarol, amikor magában berzenkedik a világa
ellen, de aztán mégis mellette foglal állást/. Stefánia grófnő alakítása,
valamint Mariskáé, Miska párjáé is inkább ripacskodásnak tűnt. Bennem, mint
nézőben leginkább Mixi és Pixi alapjában véve nevetséges és irracionális, sőt
anyagias megfontoltságú érzelmei szólaltak meg azon a hangon, amelyet az
általuk megformált figura hordozott. Ugyanis érzelmeik – bármilyen sekélyesek
is a szövegkönyvben – olvashatóak voltak, s a figura spontán ráillett
alkatukra. Nagyszerű volt öltözetük is. A két rózsaszínkockás öltöny
nagyszerűen kiegészítette egymást. A rendező zsenialitását dicséri, hogy a
grófkisasszonyok kódolt ájulásai a megfelelő mozgás-és tartás-, illetve
legyezővel történő bukfencezés után felvett szokatlan, már-már illetlen póz
segítségével a hiúság elkülönítő elemét éppúgy képes volt kifejezni, mint azt,
hogy ez a világ elkülönül a nem „úri”-tól. Ugyanígy jött létre Eleméry gróf
illúziója is. Ez vonatkozik Baracs István figurájára is. Azt ugyanis még
elhisszük, hogy ő egy vasútépítő mérnök, de hogy miért éppen a színpadon a nála
jóval magasabb Rolla grófnőbe szeret bele, ez a tény rejtve marad. A rendezői
koncepció szerint Baracs ugyanis egy bonviván, aki mindenre képes, de mégsem
kell tökéletesen idomulnia bonvivánságához. Így az maga a botrány, mint ahogyan
a Rolla szerelem is. DE! A darab során annak is ki kell derülnie, hogy ők
ketten nagyon is jó párosítás. Már ami az éneket és a táncot illeti. Az
előadást az első emeleti középpáholy harmadik sorából néztem. A látómezőmet egy
éppen szimmetrikusan kettészelő oszlop végig akadályozta, s így figyelmem
valószínűleg sok apró részlet elkerülte. A tolószékes Zsorzsi nagymama azonban
még innen is remekül navigált székével, s mindazok, akik kontaktusba kerültek
ezzel a székkel, remekül irányították azt. A gróf ügyetlenül, de mozgásában
mégis bájos arisztokratikus jelleggel golfozgatott, s a beöltöztetett
kórustagok is remekül használták a rendelkezésükre álló teret, mint egy
arisztokratikus társaság tagjai. Visszatérve a mérnökhöz, az illúziót többször
sikerült lerombolnia bennem fizikai színházba illő mozdulataival. A
helyváltoztatás ritmusát tekintve ismét csak Mixi és Pixi grófokat, valamint a
grófkisasszonyokat tudom dicsérni. A korosabb színészek ugyanakkor nagyon jól
hallatszottak, míg a fiataloknál – még a betétdalok előadása során sem - nem
éreztem a hangok dinamikáját. Vektorálisan a darab egészére a szétmetsző
vektorizáció jellemző. A szcenikai teret ettől függetlenül a szereplők képesek
voltak jól használni, de nem kihasználni. Ha arra a kérdésre keressük a
választ, hogy vizuálisan kiknek a teste volt átélhető, ismét a
grófkisasszonyoknál kötünk ki, míg Rolla édesanyja szerintem a saját
perifériáin helyezkedett el. Miska teste az elszabadult test, míg Mariskáé
csupán Marionettként mozgatott. Mixi és Pixi talán túlságosan is mértéktelenül
használták fel energiáikat, de kapcsolatuk együttes viszonya, mozgáspályája
tökéletes. A perszonázs felépítése Miskánál felfelé ívelő, a szerepcsere után is
népiesen beszélő, s az úri életet teljesen magáévá tevő színész átlényegülése
hiteles annak ellenére is, hogy arroganciája nem tűnik el. Mariskánál
tapasztaljuk a legteljesebb külső átalakulást: teljes arc-és testfestést, de a
darabban túlságosan is népieskedő. A grófkisasszonyokon és Mixin és Pixin kívül
Miska és az ő kapcsolata a legszorosabb, de állandó kontaktus van a többi
szereplő között is: Korláthy – Stefánia, Rolla – Baracs, Zsorzsi nagymama –
Rolla etc. A színészek együttes viszonya, mozgáspályája a darab során jó volt,
zavaró holt terek nem alakultak ki.
- a mise en
scéne zavarótényezői:
A díszletről
később kívánok nyilatkozni, de egy bizonyos, a rendező, ha az előadás műfaját
és jellegét tekintjük, túl sokat akart markolni, s mégis keveset fogott.
Ugyanis eleve operettre készült a néző, amely műfaji sajátosságaiból
következően önállóan is szórakoztató, könnyű műfaj. S szerintem csak abban az
esetben szabad olyan egyes színészeknél meglévő, míg másoknál csírájában sem
jelenlévő gesztusrendszerre építenie, ha tartani tudja a mimogesztikus tartás
láncolatát, amely ebben az előadásban nem valósult meg. Miska is csak
energetikus akart lenni, de mégsem lett azzá. A figurák között azonban, mint az
előbb már említettem, kétségtelenül akadtak olyanok, akik karakterük alapján
formálták egyéniségüket, s képesek voltak visszatérni a központhoz. Ez
egyébként szerintem alapelvárása lehetett a rendezőnek, hiszen a darabot
színészekkel játszatta el, s önmaga is kíváncsian várta, megszületik-e az
alkotásból az operett. Rolla grófnő naivából spílerré metamorfizálódott. Ez az
ő esetében pozitív változás, míg a betétdalok sajnos megmaradtak a zenés
közjáték szintjén, s alapvetően hiányzott az a stílushoz szükséges, de még
egészséges harsányság is, amelynek egy partitúra alatti kinesztetikus és
érzelmi irányítórendszert kellett volna kibontania színészben, nézőben
egyaránt. Az igazság az, hogy ezen darab nézőjeként nem tanultam meg újra
látni! Nem találkoztam olyan új momentumokkal sem, amelyek bármely színészt
igazán kiemelték volna a játékból. Sok gyenge és unalmas pillanata volt az
előadásnak. Sajnos számomra ezek nagy része éppen az ismert örökzöld slágerek
alatt nem öltött semmilyen formát.
b, Szcenográfia:
a színpadi tér a zenekari árokkal képzett szerves egységet, s érdekes módon a
kukucskáló színház felfelé kukucskálóvá alakult. A zenészek ugyanis
folyamatosan követték testükkel és tekintetükkel egyaránt az előadást. A
díszlet meghatározó színe a zöld volt. A színpadi tér kis-és nagy négyzetekké,
téglalapokká alakult. Az első felvonásban a háttér egy idillikus kis
dimbes-dombos falut, míg a másodikban jelezvén, hogy megérkezett Eleméry gróf /
ekkor még az ál, de ennek semmi jelentősége / dzsungellé alakult. Végül is
nekem tetszett a díszlet, mert utalt a megmutatott és az elrejtett
kapcsolatokra. A díszlet alakulása a darab könnyű meséjét követte. Ugyan
érdekes volt az „úri társaságot”az első felvonásban a nádasok, a másodikban
pedig pálmafák között látni, de ez lássuk be, azért mégsem helyén való.
Ugyanígy az a fehér = albínó tehenecske is kilógott a díszletből, amely talán
színével jelezte, hogy á dehogy is bujkálnának körülötte a grófkisasszonyok.
Így a szemiotikai jelek összessége arra is utalhat, hogy a rendező fricskának
szánta darabját, azaz az eredeti operett paródiájának.
c, Világítás: a
fényeknek szerintem az előadás befogadásában segítették a nézőt. Nem volt sok
fény, de amikor a díszlet rózsaszín és lila színekben úszott, akkor az
tökéletesen illett a szereplők érzéseihez, reményeihez. Ugyancsak ez mondható
el a teljes színpad megvilágításáról: a piros, kék, sárga és halványlila színek
dominanciája a történések és a dalbetétek erősítését célozták meg.
d, A tárgyak:
Golffelszerelés, golflabdák – anyaga az eredetivel megegyező, funkciója: a
gazdagság státusszimbóluma, egyben az arisztokratikus attitűdök hordozója, az
elkülönülésé, a felsőbbrendűségé; s azé az angolszász kultúráé, amelyik Eleméry
grófot és nem Korláthy grófot jelképezi
Albínó tehén:
leírása fentebb található. Jelképes értelmezése: Marica és Jella grófnő
elbújhatnak a vidéki környezetben, s nyugodtan nyavalyoghatnak, mert ez a
kutyát sem érdekli. A falusi élet meg olyan messze van, hogy ebbe felőlük még
egy fehér tehén is belefér, amelynek az anyaga szerintem műanyag volt, jelezve
azt, hogy semmi, de semmi jelentősége ezeknek a hölgyeknek, azaz átlagosak.
Tigris és
oroszlán alakú és formájú bútorok: anyaguk textil, tépőzárasak, farkuk
levehető, s a komédia miatt használati tárgyként domináns funkciójuk is van. A
térhez való viszonyuk komikus.
Egzotikus
növények: Afrika-party, extravagáns, alkalmi enteriőr, befektetői bál – hatás,
pazarlás, a pici érdekek szövevényének a tere: fényűző, látványos, ízléstelen.
e, A jelmezek,
az arcfestés: a jelmezek a társadalmi helyzetet tükrözik, arcfestés csak az
igazi és az ál Eleméry gróf hites feleségeinél jelenik meg, s egy harmadik
kultúra, az afrikai reprezentánsa lesz.
f, A zene, a zaj
és a csend funkciója: a darabban a legnagyobb csend akkor keletkezik, amikor
Rolla grófnő Mixinek és Pixinek azt tódítja, hogy elszegényedtek. És kontra. A
legharsányabb zaj egy hatásvadász csönd után akkor lesz, amikor kiderül, hogy
mégsem, s ők már eljegyezték a házban élő Marica és Jella kisasszonyokat.
Gyakorlatilag ez a darab toposza: a vagyon. Ha nincs, nem kell a lány, ha van,
lehet az bárki. A gróf a pénzért árulja szemérmetlenül a lányát, s Dubaiban
akar befektetni. S hozzá is adná őt a raccsolásos vircsaftokhoz, ha nem lenne a
kavarásokba beleöregedett nagymama, aki azért valljuk be, mégis szimpatikus,
ahogyan a darab végén cinikusan feláll székéből. Úri hóbort a tolószék is. Jól
lehet vele mókázni és hallgatózni. A zenei betétek önállóan éltek, nem igazán
volt jellemző a történethez való viszonyuk. Talán ez alól az „Úgy szeretnék
boldog lenni” és a „Fáj, fáj a szívem” a kivételek.
g, Az előadás
ritmusa: a valós és a megélt idő kapcsolata hiteles, pörgő ritmikájú, dinamikus
darab.
M. Fehérvári
Judit – Mocsár Zsófia Alexandra
Debrecen, 2010.03.13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése