Figeczki Ágnes: Így futott el és távolodott tőlünk…

„..én meg csak megvettem már Zsófikának karácsonyra ezt azt új illatos Barbie-t” (Gyümölcs Fun Barbie- nem emlékszem rá, melyik évet írtuk…) és a Lego Scalát- mondta Jutka néni miközben mi tovább körmöltük a „A Petőfi téeszcsé...” kezdetű mondatot,amelynek nyilvánvalóan semmi jelentése nem volt.

Emlegetés szintjén a magyar órák gyakori vendége volt Zsófika, Jutka néni lánya, akiről sokat mesélt nekünk. „Drága azért az a baba, Jutka néni!”- mondta egyikünk, hiszen köztudott volt, hogy az osztálytársaim többsége nem rendelkezett túl jó anyagi háttérrel.

Jutka néni csak nézett lefele, a naplót lapozgatva és közben mosolygott az orra alatt. Azt meg nem mondom már ennyi év után, hogy hozzá is tette vagy csak én láttam rajta, hogy azt gondolja: „Ugyan kit érdekel az ára, ha Zsófika erre vágyik!” Egyetértően nyugtáztam magamban, hogy az én Anyukám is ez a típus és ez valamiért szimpatikus.

Teltek az évek és pár évvel később Zsófika is iskolás lett, alsó tagozatos volt, mikor én felsős. Arcra hasonlított az Anyukájára. Mindig mosolyogós volt, barna, törékeny lány. Vannak egyébként ilyen típusú emberek, akikre rá van írva, hogy csak úgy jólelkű és kész. Na, ő ilyen volt.

Aztán ilyen megfoghatatlan képek vannak előttem, ahogy Jutka néni felmálházva tele táskával, Zsófika pedig az oldalán egy kiflivel sertepertél mellette és láttam, ahogy így haza mennek ketten.

Anya mesélte, hogy Jutka néni férje még mikor Zsófi kicsi volt, meghalt. Erre mindig olyan megrendülten gondoltam. Aztán mindig csak figyeltem, hogy milyen harmonikus Anya-Lánya kapcsolat van Jutka néni és Zsófi között, legalábbis így kívülről nézve.

Olyan nyugtató volt látni, hogy azért hiába özvegy Jutka néni, a Lánya pótol mindent és boldoggá teszi. Zsófi szerintem olyan kilenc éves lehetett, mikor Anyukája az egyik magyar órán, már rég az illatos babán túl, egy másik év, másik karácsonyán mesélte, hogy „habár Zsófika már harmadikos, de még mindig hisz a Mikulásban”. Az osztálytársaimmal csodálkozva néztünk, mire Jutka néni hozzátette: „Szerintem az sosem baj, ha egy gyerek sokáig hisz a varázslatban és minél később tudja meg az igazságot”.

Később mikor hallottam ’mocsárzsófi’ sikereiről, akkor gyakran eszembe jutott ez a mondat. Egyszer ebédre vártunk az aulában és közben az ebédlő mellett lévő falat nézegettünk, amin a tehetségesebb, alsó tagozatos gyerekek rajzai voltak kifüggesztve. Láttam egy színes rajzot, mívesen kidolgozott figurákkal és emlékszem, mikor az alatta lévő nevet is elolvastam: „Mocsár Zsófia harmadik osztály”.

Volt egy Alexandra nevű lány is az osztályomban. Jutka néni gyakran elmondta neki, hogy milyen szép neve van és egyébként Zsófinak is ez a második neve. „De csak a második, mert a Szandi sosem tetszett, csak az Alexandra!”

Aztán egyre inkább összemosódnak az évek. Mikor eljöttem az iskolából tudom, hogy nem sokkal később Zsófit az én Anyukám is tanította. Anya szerette őt, mert mindig okos és kedves volt.

Tudom, hogy az általános iskola után Zsófi az Adyba járt, drámatagozatra. Emiatt a testvéremtől néha hallottam róla.

Kiesnek az évek, de aztán Anya mondogatta, hogy váltott Zsófival pár levelet, mert gratulált neki az eredményeihez és megkérdezte, mit csinál ott a messzi Kanadában.

Nem olyan rég megint emlegette a család, mert Ami meg elmondta, hogy már itthon van és van egy formáció, a Nylon Group, amit „a Márkus Sanyiék csinálnak” és ott képzeljem el, hogy Mocsár Zsófi a látványtervező. Bevallom, nálam előfordul, hogy a sikeres embereket irigykedve nézem, de Zsófinál sosem éreztem hasonlót. Ő olyan volt valahogy, aki így kiérdemelte.

Biztos, az is igaz persze, ha szeretettel gondol az ember valakire, akkor tényleg szívből tud örülni neki. Pár hete, egy fáradt reggel hallottam, hogy meghalt, de akkor még nem jelent meg sehol a hír. Ami, a tesóm mondta nekem, neki pedig Márkus Sanyi, neki pedig... Sajnos elfelejtettem, hogy ki. Azt gondoltam, hogy ez kacsa és, hogy nem is lehet igaz. Úgy az ember ezt így nem hiszi el, és azt gondolja, biztos, csak valami tévedés vagy valaki félreértett valamit.

A szívem mélyén persze tudtam, hogy senki nem viccelne ezzel és senki nem mondana véletlenül ilyet...

És álltunk megint a Vörösmarty folyosóján. Vannak olyan alapdolgok, amikre egyáltalán nem emlékszem, de azt pontosan tudom még most is, hogy akkor hol álltunk. Jutka nénivel beszélgettünk a lépcső előtt, azon a folyosón ahol Gyulának, az iskolarádiósnak volt a „szobája”.

Zsófika hirtelen odaszaladt Jutka nénihez, aki örömében össze-vissza puszilgatta, majd Zsófika egy-két anyai szó után kacarászva tovább szaladt, hisz addigra lemaradt a többiektől. Utána néztünk mindnyájan, ahogyan futott. Hosszú lábai voltak, melyeket szaladás közben magasra emelt és fehér sportcipő volt rajta, ami kissé aránytalanul nagynak tűnt. Így futott el és távolodott tőlünk és így fut most is a Mennyországba, a Jóisten karjaiba. Jutka néni alig észrevehetően sóhajtott egyet, majd elindultunk a lépcsők felé.

Tudom. Nem múlhat el soha a fájdalom. De már Einstein is megírta, hogy az egyetlen dolog, ami mindennél erősebb, az a szeretet. A szeretet mindent legyőz. Legyőzi a születést és legyőzi a halált. Mindenhez kulcs. Zsófi nem ment sehova. Most is itt van köztünk. Pár évvel ezelőtt végig néztem Nagyapám halálát. Láttam, ahogyan kihunyt szeméből a fény és a pillanatot, ahogyan meghalt... Olyan volt, mintha nem menne el. Csak általalakulna. Mintha csak a testet vetette volna le és a lelke, mint egy pillangó, aki kibújik a bábjából elszállt, de nem messzire. Csak a szívünkbe.