Gáspár Ildikó búcsúja Mocsár Zsófitól

2016. június 23-án, csütörtök hajnalban, gyors lefolyású, súlyos betegségben meghalt Mocsár Zsófia, díszlet- és jelmeztervező. Ő tervezte a Szabadkai Népszínházban május 20-án bemutatott, Schiller „Rablók és gyilkosok (Haramiák)” című művéből készült rendezésemhez a díszletet és a világítást. A jövő évadban ő készítette volna az Örkény Színházban az évad második felére kitűzött munkámhoz a díszletet és a jelmezt. Zsófi mindössze huszonöt éves volt. Az alábbi sorokkal búcsúzom tőle.

Gáspár Ildikó

Zsófiii!

Csütörtök hajnal, negyed három. A szabadkai állomáson toporgunk a „Rablók és gyilkosok” harmadik előadása után, az álló vonat mellett, nem szállhatunk fel, mert lekéstük az útlevélellenőrzést (a fene se gondolta, hogy nem elég negyedórával előbb kiérni!), hiába, te nem hiszed el, hogy várni kell, amíg a határőrök végeznek a másik vonattal, fel akarsz szállni, haza akarsz menni Nagymarosra (az lehetetlen, hogy lekéssünk egy álló vonatot, ilyen nincs!), alig tudlak lebeszélni arról, hogy hagyd már abba, hogy a szerb pályamunkásoknak mutogatod az útleveledet, nincs mit tenni, várni kell, bízni, hogy sikerül, és ha nem, mondom, akkor sincs semmi, legfeljebb ott alszunk, nem történt tragédia, mondom, nem halt meg senki, és mert a helyzet képtelenségétől pánikba esel, megölellek, hagyod, hosszan, pedig egyébként nem bírod az ilyen intim érzelmi megnyilvánulásokat (nem, nem puszizkodunk), ölellek, érzem, hogy már nem remegsz (na, jóvan, most már elég lesz!), és kibújsz.

Három nappal később, vasárnap éjjel, Pécs, „A te országod” után vagyunk, együtt a Fortéval, a szomorú betonkocsmában a színház alatt, te most is szeretnél hazamenni, várod, hogy induljon már vissza a társulati busz, reménykedsz, hogy még eléred az utolsó vonatot Nagymarosra, de addig is elénekeljük kettesben a Schiller-dalokat, mondjuk, te csak nagyjából tudod a szöveget, mert persze, még mindig nem küldtem át (de most már tényleg küldd át, Ildiii!), mert milyen jó lesz majd legközelebb együtt üvölteni az éjszakába, hogy „Csak egy Caesar ronthatta el Rómát, és Brutus nem akar Caesar lenniii!”

Csütörtök reggel eszembe jut, persze, már az ajtóban, hogy még mindig nem küldtem el a dalokat, induljak?, nem, mert akkor megint el fogom felejteni, inkább most. Miközben a küldés gombra kattintok, bevillan az ötleted, hogy az otromba állóóra számlapját kicserélted egy homokórára (Nézd, nem poén?!), én azt gondolom, de, poén, pimasz, gonosz, játékos és kegyetlen, mert ebben az egyetlen gesztusban ott van a múló idő mérésének teljes hiábavalósága. Aztán megtudom, egész nap az megy Nagymaroson, hogy Brutus nem akar Caesar lenni, végül Krisztián nem bírja tovább, mert elég már ebből a darkos hangulatból! Csak néhány órával később látom (ez egy hete volt, mert ma is csütörtök van), hogy válaszoltál (és nekem most már ez lesz mindig az utolsó válaszod):

jeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee.

kösziiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii.

jól indul a nap!!!! :)