Isai Ildikó: Úgy szeretem, szerettem Zsófit, mintha saját testvérem lett volna!

Sokszor előfordult, hogy néha napokig, hetekig is Zsófiékkal éltem a hétköznapjaim, sőt néha az ünnepet is együtt töltöttük. Édesanyjával együtt néztük Őt a színpadi deszkákon a Légy jó mindhalálig premierjén, mint Doroghy Ilikét (Felnőtt szerepet kapott már 2006. decemberében is!), s együtt ámultunk azon, hogyan tudott ez a törékeny lány felnőtt nővé alakulni egyetlen pillanat alatt, hiszen egy autóban ültünk még néhány órával azelőtt is, s akkor még csak Zsófia volt: a kicsi, törékeny, tüneményes. És állandó színházjárókká váltunk a DESZKA Fesztiválok idején is. Zsófi mindent, de mindent látni akart, de nyomban. Talán, már ekkor sejtette, hogy gyűjtenie és magába szívnia kell minden, de minden élményt, amit a környezete számára nyújtani képes!

*

Más: egyszer, olyan tíz óra körül lehetett, hogy a másik szobában Zsófi Édesanyjával mi ketten elaludtunk, de hajnal tájt - talán olyan egy-két óra körül lehetett - felkeltem, mert láttam, hogy fel van kapcsolva a villany Zsófinál.

Óvatosan benéztem hozzá és megrökönyödve láttam, hogy valamit egy hatalmas vászonra fest. Annyira nagy volt az alap, hogy a folyosóra is kilógott a vége. Rá is kérdeztem, hogy mit csinál...😊.

Annyit válaszolt, hogy most ezzel a munkájával el kell készülnie a lehető legrövidebb időintervallum alatt, mert más festményeket is készítenie kell.

Így született meg a Kalevala című képe. Számomra óriásinak tűnik ma is az a 140-szer 120-as kép.

Jó volt látni – mint mindig -, hogy ennyire szereti azt, amit éppen csinál. Bármikor kipattant az ágyból, ha olyat álmodott, amit azonnal meg akart örökíteni.

És mindig mosolyogva mutatta vagy csinálta azt, amit a legjobban szeretett...

Néha haragudott ugyan azért, hogy az Édesanyja mindenhova benevezte, mert nem volt kedve már festeni, de a végeredmény Őt is elbűvölte ilyenkor is.

Hatalmas őzike szemeit még elképesztőbb méretűekké formálta, s egyszerűen csak boldog volt. Nagyon tudott örülni mindennek.

*

Engem végtelenül boldoggá tett, ha Pestről vagy Kanadából hazajött, mert fogadott testvéremnek tekintettem.

Igaz, nem voltunk sokat együtt, mert mindig ment, futott, szaladt valahova😃. Ha azonban egymásra is jutott időnk, mindig mosolyogva, már-már huncutul mesélte az élményeit. Egyszerűen nem lehetett vele betelni, hogy milyen szép helyeken járt vagy, hogy mi mindent csinált…

Titkaink is voltak, s állataink is: Bodóházy Bodó Marcipán Settenkedő Morc, a sziámi cica ekkor már nem volt meg, mert Zsófi Édesanyja egyszer észrevette, hogy keresztbefeküdt Zsófi nyakán, s ekkor látott egy TV adást a Spektrumon arról, hogy mennyire veszélyesek a cicák a lánygyermekekre, így elajándékozták. Marcipán amúgy is gyakran megszökött, volt, hogy minden egyes házra kiragasztottunk egy plakátot a következő szöveggel: „Elárvult kiscica keresi elkóborolt gazdáját!” Zsófi le is rajzolta Bodóházyt, aki csodák csodájára megkerült. Zsófi azonban mégsem maradt állat nélkül. Szotyika egy befogadott napraforgó mintás macsek volt, őt követte Lüszi, az ócskapiacon árult, bogarakkal és betegségekkel teli tacsi. Mindig csodáltam Zsófi Édesanyját is, hogy Zsófi kedvéért mindent megvásárolt, mert Lüsziért tizenhatezer forintot fizetett ki csak azért, hogy aztán még ugyanennyiért meggyógyíttassa, beoltassa, s minden szükséges kutyadolgot megvegyen neki. Aztán, miután reggeltől estig odavoltunk mindnyájan, Lüszinek egy megfelelő gazdit kerestünk, de a mai napig megismeri a házat, ahol kiglancoltatott.

Zsófi őrülten hiányzik, mert nem hallom a szavait, hogy merre járt, mit csinált…

Milyen fiúk lesik a lépteit, milyen események történtek Vele. Még mesélni is úgy tudott, hogy szavai azonnal filmkockákká álltak össze bennem is, s gyors egymás utániságban peregtek a képek…

És a leghatalmasabb bánatom, hogy soha többé nem láthatom azt a vidám lányt, nőt, Krisztián Társát, aki Ő volt… És tudom, akár az egyszeregyet, pótolni sem fogja a fogadott testvérem, Mocsár Zsófia Alexandrát senki sem soha többé!

*

Sohasem felejtem el azt sem, mikor megbeszéltük, hogy rendet teszünk azon a nagy könyves polcon. Elég termetes hosszában és szélességében is! Mi ketten megálltunk előtte és rákérdeztem, hogy biztos vagy-e benne, hogy ezt most el kell rendeznünk témák szerint???

Erre Zsófi ezt válaszolta:

- Persze, gyorsan fog menni😄😄, és felállt az ágy tetejére, de, amikor hirtelen mozdulatot tett, seggre ült az ágyon. Nem bírtuk ki nevetés nélkül, mert az egyik könyv a fejére esett…

Én mondtam is neki, hogy most kell abbahagyni a pakolást, mert lefog ülni még egy párszor… Amikor végeztünk, megcsodáltuk a művünket és arról mesélt, hogy minden egyes könyvet elolvasott szinte… Ő egy ilyen lány volt, aki mindig mosolyog és tervez és eléri a célját… Le a kalappal Előtte! Szerettem, szeretem és hiányzik és hiányozni is fog mindig...